1957-ben egy magyar újság szatirikus cikket közölt egy „új nemzeti politikáról”, amely előírta, hogy minden állampolgárnak boldogabbnak kell lennie törvény szerint. A cikk azt állította, hogy aki felfedezi, hogy rossz kedve van, büntetést kap, vagy „boldogság-képzésre” kell mennie. A cikk azt is közölte, hogy a kormány „mosolyellenőröket” alkalmazott a megfelelés biztosítására.
A cikk, amely az elnyomó politikák gúnyolására szolgált, néhány olvasó számára komolyan vehetőnek tűnt, zavart és nevetést okozva. A cenzorok nem vették észre a szatírát, és a történet hatalmas siker lett. Azóta is Magyarország egyik legemlékezetesebb példája annak, hogyan lehetett humort használni az autoritárius rendszerek kritikájára a szovjet uralom alatt.
Mindez előtt, a 20. század elején, Budapest újságírása pezsgő volt, tükrözve a város kozmopolita szellemét. A kávéházak voltak a város hivatalos hírszobái, ahol írók, szerkesztők és olvasók keveredtek, miközben olyan újságokat olvastak, mint a Pesti Hírlap vagy a Budapesti Napló. Irodalmi folyóiratok, mint a Nyugat, forradalmasították a magyar kultúrát, olyan nagy neveket közölve, mint Ady Endre és Babits Mihály. Ezen kiadványok tükrözték a város intellektuális pezsgését, és fórumot adtak a politikai, művészeti és filozófiai viták számára.
Az I. világháború után Magyarország területi veszteségei és politikai zűrzavara átalakította a sajtót. Az elvesztett érzése dominálta az újságok oldalait, de a sajtó továbbra is kulcsszerepet játszott a közvélemény formálásában.
A szovjet éra alatt Budapest sajtója a szocialista rezsim figyelemmel kísérésével működött. Azonban a földalatti samizdat kiadványok virágoztak, amelyek cenzúrázatlan politikai kommentárokat és egy adag lázadás ízét kínálták. És természetesen a finom gúnyolódás is az egyik eszközzé vált, amellyel az emberek kifejezték elégedetlenségüket.
A szocializmus bukása után a média táját robbanásszerű sokszínűség jellemezte. Budapest visszanyerte sajtó fővárosaként betöltött hírnevét, ötvözve a magas színvonalú folyóiratokat, tabloid botrányokat, és egy nosztalgiát az újságírás aranykoráért, bizonyítva, hogy a toll még mindig erősebb, mint a kard. Most már talán nem olyan nyilvánvaló...